OTTHON PARAJDON, PÜNKÖSDI IDŐBEN
- Dr. Barabás László
- May 28, 2020
- 24 min read
Séta bölcsőhelyem körül
Mezei Károly rádióriportja Barabás László néprajzkutatóval. A Magyar Katolikus Rádióban 2004. augusztus 29-én elhangzott riport írott, szerkesztett változata.
Mezei Károly: - A Tanórok nevű helyről illetve utcából indulunk. El nem tudom képzelni, hogy mit jelenthet ez a szó…
Barabás László: - Számomra mindennapos, gyakori szó volt. A Parajd patakja és a Küküllő közötti beépítetlen, szabad füves térséget jelölte. Gyermekként gyakran átvágtam a Tanórokon, ha sós vízért küldtek a sóháti forrásokhoz vagy tehenekkel a faluszéli legelőhöz. Ez is egyike lehetett azoknak a helyeknek, a jófüvű „parajos” réteknek, ahol egykor a székely fuvarosok állataikat legeltették: hadd „parézzanak”, amíg megrakják a szekereket sóval. A hagyomány, a népetimológia ebből a paraj szóból származtatja Parajd település nevét . A Tanórok mára kevésbé parajos, az elmúlt évtizedekben beépült sok szép házzal, vendégfogadóval.
A Tanórokból átjöttünk a Küküllőn a Görgényalja utcába…
A Küküllő végigfolyik a falun, és úgy becéztük, mint legközelebbi szomszédunkat: „ a küköllőnk”. A Bucsin felől először Zsögöd hosszan elnyúló utcájába ér, az nekünk, gyermekeknek sokáig szinte külön világ volt. Lennebb Görgényalja falurész már közelebbi ismerős, de ez is jó hosszú a vasútállomásig. Azzal átellenben a Bánya utca sorakozik, a sóbánya, a fürdő. A Sószorosból a Korond vize tör elő és egyesül a Küküllővel, hogy együtt kiérdemeljék a Kis-Küküllő folyónevet. Parajd pataka a sófalvi hegyek irányából szalad a településnek, mellette Bábirkó falurész húzódik, nem néztem utána rejtélyes nevének, de ennek is megvolt a határozott egyénisége. Zsögöd, Görgényalja és Bábirkó közötti nagy térségen jött létre, népesült be Parajd központja.
Görgényalja utcának ez a középső térsége, - ahol éppen tartunk és mostanában a hetipiac helye - , gyermekkoromban minden nap igen forgalmas volt. Ide hordták szekerekkel és gépekkel a havasi rengetegekből a rönköket, itt zúgott, zakatolt egész nap a gáter, metszették a vasúti talpfát, deszkát, sokféle egyéb fűrészárut. Itt volt egykoron, a 19. század végén a parajdi gyufagyár fűrésztelepe is. Erdőmunkából, fakitermelésből, fuvarozásból, famesterségekből élt, pénzezett a falu és a környék népének legalább egyharmada. Az óriásinak tűnő, félrébb eső deszkarakások, fűrészporhegyek között nekünk jól lehetett játszani, bujócskázni, de vigyázni kellett, nehogy meglásson és elkergessen a rönktér őre.
Itt vagyunk a családi ház előtt, a Küküllő mellett. Nagyon szép a homlokzata. Gondolom, még eredeti, ezekkel a szarvasokkal… Sarokház ez a Görgényalja utca és a Malom utca találkozásánál. A családi hagyomány szerint a Küküllő köves partjára építtette nagyapám, addig vízmosta használatlan hely volt. Gerendákból jó nagy, első részén emeletes házat rakatott, a hátsó részében maga lakott nagy családjával, elöl italkimérést és tánctermet tartott a fiataloknak, az udvar Küküllőre nyíló végében kuglipályát a falu népének.
Úgy látom, meg van örökítve a nagyapa neve az alsó deszka díszítésen: Barabás Sándor, 1933?
„Építtette Barabás Sándor 1913-ba”. Ötven éves korában, tehetném hozzá. A homlokzat jellegzetes oromdíszítési eljárással készült, deszkákból kifűrészelve, egységes kompozícióba állítva. Középen kúszik magasba az indás életfa, két oldalán két szarvas áll, lábuknál két kis galamb. A kompozíció sarkaiban pedig két furcsa madáralak. Mi tűzmadárnak neveztük, így hallottam gyermekkoromban. Csupa jelkép a belépőnek és a bentlakónak.
A csodaszarvas motívuma, például. A tűzmadár lenne a főnix?
Valószínűleg. Nagyapám szerette a jelképeket és a férfias játékokat. Elmondták nekem az öregek, akik ismerték, hogy a háta mögött „nagyfejű Bárábásnak” titulálták. Különben hasonló típusú kompozíciót többet látni a környékbeli házak homlokzatán Korondon, Kibéden, azt is mondhatnám, hogy divatos volt a 20. század elején.
Beléptünk a szülői ház udvarára…
És mindjárt szemünkbe ötlik egy kisebb épület, a nyári konyha a sütőkemencével. Itt sütött édesanyám minden héten a hatgyermekes családnak hat kenyeret, ünnepekkor kalácsot. Este beáztatta a kovászt, hajnalban dagasztott, apám hevítette a kemencét. A bevetett kenyerek után kivakarta a maradék tésztát a teknőből, madarat formált belőle, mi úgy mondtuk, „vakaru” vagy „kukuri”. Azt a szélére tette a kemencének, hamarabb megsült és szétosztotta közöttünk. Máig érzem az ízét, illatát.
Hátrább ez olyan gazdasági udvarféle lehetett…
Igen, a Küküllő medrére merőlegesen állott a csűrös épület, két oldalán pajta, istálló külön a lovaknak, teheneknek, külön a juhoknak. Középen pedig egy olyan nagy csűr, hogy szénával vagy egyébbel megrakott szekérrel is be lehetett hajtani. A pajták felett volt a szénatartó, az „odor”, ott tartottuk az állatok „kóstját”, a darabosát a juhoknak, a finomabbat a fejőstehénnek és más vemhes állatoknak. Szénahordáskor az volt a dolgom gyermekként, hogy nekem kellett a szénát jól megtaposnom, apám dobta villával a szekérről, a bátyám eligazította az odorban. Néha, főleg esős időben, a szénában bújtam el, hogy kedvemre olvashassak. Ha szabad volt a csűr, gyermeklakodalmat is rögtönöztünk a szomszédbeli leánykákkal és fiúpajtásokkal.
Tanár úr ősei ezek szerint jobb módú emberek lehettek…
Parajdi viszonylatban valóban a jobb gazdák közé tartozott a már említett Barabás Sándor apai nagyapám. A családi hagyomány szerint eredetileg felsősófalvi származású székely lófő ivadék, feltörekvő ember, két házat is épített. Nem volt sok földje, és ami volt, az is rossz minőségű, inkább kaszáló és legelő, de szép ökröket és más haszonállatokat tartott, vásárokba járt, egy időben a parajdi vásárok ügyeit is ő intézte. Halála után az öröklés rendje szerint a legkisebb fiára, apámra maradt vagy szakadt a bennvaló, és a gyenge földek egyötöde, szüleim így már sokkal nehezebb körülmények között, szerényebben tudtak gazdálkodni. Anyai nagyszüleim szintén gazdálkodók voltak, bár arról is beszéltek, hogy egykoron református lelkipásztor is kikerült a családból. A népes Fülöp nemzetséghez tartoztak, s hogy megkülönböztessék őket, az egyik ágát „acélnak”, a másikat „kovának”, a harmadikat „toplónak” nevezték - csúfolták. Édesanyámék a topló ághoz tartoztak. Én is megkaptam a jelzőt és a biztatást a pipás öregemberektől, ha megmondtam, hogy ki fia - borja vagyok, és hogy hívnak: „acél, kova, topló, üsd ki fiam, Lackó”!És mutatták, csiholjak tüzet is ezekkel a pipájukba!
Ami a módosságot illeti, gyermekkoromban a gazdálkodó réteghez tartozó családoknak általában volt egy fejőstehene, borjúja, egy-két növendék marhája, ritkábban ökre, inkább lóval szántottak már, egy vagy két befogó lova és öt vagy tíz juha. A szegényrendűeknek, igaz, csak kecskére tellett, ez látta el tejjel a családot. Mindenki igyekezett valamilyen állatot tartani, Parajd sok falumelletti és havasi kaszálóval, legelővel rendelkezett, a falumellettiről naponta hazajárt a tehéncsorda, a havasi legelőkön tavasztól őszig őrizték a tinócsordát. A juhokat tavasszal juhseregbe adtuk. Csak felnőtt fejjel értettem meg ennek szervezési módját, a „szerességet”. Itt nem úgy volt, mint más vidéken, hogy a juhokat fizetség ellenében rábízzuk a majorra, - a számadó juhászra –, aki a nyár folyamán sajtban és más juhhaszonban lerója a megegyezett tartozását a gazdának. Itt a juhtartó gazdák összetársultak, tízen-tizenötön egy „esztena társaságba”, szerességbe, vezetőjük a majorbíró. Kerestek és megfogadtak bizonyos bérért egy juhpásztort, itteni szóval „pakulárt”.aki legeltette a juhokat és fejni is segített. Egy sereg száz, százötven juhból állott. A gazdák egy napra felváltva, szerre jártak ki a majorházhoz, az esztenára, enni vittek a pásztornak és a kutyáknak, háromszor megfejték együtt a juhsereget. A gazda készítette el a sajtot, főzte az ordát, ehhez mindenkinek érteni kellett. Attól függően, hogy hány juhot adott a seregbe, két-három hetente került hozzá a szer, így egész nyáron friss sajthoz, ordához, túróhoz jutott, ami a sóvidéki családok egyik leggyakoribb ennivalója volt. Vegyük ehhez hozzá a tavaszi bárányhúst, az őszi betakarítási munkák idején a juhhúst vagy a lenyírt gyapjút, a ruházkodás egyik legfontosabb alapanyagát, no és báránybőrökből készültek a téli bundák és bundasapkák. Azért is fontos volt a szeres juhászat, mert a résztvevő gazdáknak a földjein állították fel a juhok éjjeli szállását, a juhkosarat, a karámot, amit két-három naponként fordítottak, cserélték a helyét.
Arrább vitték? Miért?
Azért, hogy a szeres gazdának a szántóföldjét vagy kaszálóját két-három hét alatt így megtrágyázták juhganéval, nem kellett otthonról hordani, és szerre mindenkinek a földje sorra kerülhetett. Működött az egymásra utaltság, a közösségi szellem, a szokásjog, az önszerveződés.
Mi a helyzet a bivallyal, a „bihallal”, ahogy itt mondják? Még gyermekkoromból emlékszem, hogy láttam ezeket a fekete, nagytestű állatokat. Van-e még bihal?
Még van, bár egyre kevesebb. Gyermekkoromban nagyon sok volt, egy egész csorda járt Zsögödből a legelőre. Én ugyan teheneket és lovakat őriztem, gyermekpajtásaim közül többen viszont bivalyokat. Olyan szelídek voltak, hogy még a hátukra is felülhettünk és a tejüket is megkóstolhattuk. Minden fűfélét megettek, igénytelenebbek és erősebbek, mint a tehenek, a fehérmarhák, de nagyon „kucifántosok” is egyben, mert engedték, hogy a hátukra üljünk, aztán bevágtattak velünk a tóba, belefeküdtek a pocsolyába.
Ujjnyi vastag föle volt a bivalytejnek…
Nagyon zsíros a tejük, sok családnak ez volt a fő tápláléka, ezen kívül jó igásállatok. A hagyományban az is fennmaradt, hogy azért terjedt el Sóvidéken a bivalytenyésztés, mert egykor bivalybőrökben húzatták a sót a felszínre, és bőrökkel akadályozták a víz betörését a bányába.
A szerességről mondottak jól bizonyítják, hogy egy sajátos életmódú közösség milyen magas fokon és milyen szigorúsággal tudja szabályozni magát úgy, hogy a benne résztvevő tagok, betartják a szabályokat. Úgy hallottam, hogy az önszerveződő székely közösségeket még a jogi egyetemeken is tanítják…
Taníthatják is. Ennek gyökereit a székelység sok évszázados történetében és társadalmi helyzetében kereshetjük. Határvédő katonai szerepüknél fogva jogilag mindannyian, rendileg szabadok voltak, a vérükkel és életükkel fizettek ezért a szabadságért. Számtalanszor fellázadtak, amikor a közös szabadságjogaikat az ország gyenge vezetői, idegenek vagy a körükből kiemelkedő nemesek ilyen-olyan okokból csorbították, netán eltörülni szerették volna. A határvédő katonai szerepük megszűnése után is jól működött a sajátos önkormányzat, a rendtartó székely falu.
A demokrácia nem mai találmány…
Egyáltalán nem. Azt gondolom, hogy sok vonatkozásban éppen elfelejtettük a demokráciát. Újból egy példával élnék. Én még emlékszem arra a kifejezésre, hogy „nyílföld”. Gyermekkoromban apám elvitt a havasi nagy kaszálók nyilak szerinti szétosztására is.
Ez mit jelent?
Eredetileg azt jelentette, hogy az ősfoglalással köztulajdonban levő földeket évente úgy osztották el egyenlően a jogosultak között, hogy nyílvesszőt húztak egy edényből és annak sorrendje döntötte el, hogy melyik parcellát, nyílföldet használhatja abban az évben a székely közösség illető tagja.
Nem úgy volt, hogy az a parcella végleg az enyém?
Az egy későbbi állapot. Eredetileg a szántóföldek is köztulajdonban voltak, de nagyot ugorva az időben, magántulajdonba mentek át, a legelők, a havasi kaszálók és az erdők köztulajdonban maradtak sokáig. Ennek bizonyos formája az államosításig fennállott, majd megszűntették. Az 1989-es változások után a székely falvakban újjászerveződött a közbirtokosság.
Azért is szükség volt itt különösen erre a rendtartó életformára, mert Sóvidék természeti-ökológiai feltételei között csak így lehetett megélni, közösségileg is fennmaradni. „Sikonyország ez, fiaim”- mondogatták keserűen a tapasztalt idős gazdaemberek. A szikony: terméketlen, „tippanós”, agyagos, sárga föld. Abból volt a legtöbb Parajdon. És a kövesből. Amikor kimentünk egy-egy oldalos helyre szántani, először a „höngörgő” köveket kellett összeszednünk, hogy ne fordítsa bele az eke a földbe, a nagyobbakat pedig megkerültük szántás közben. A parajdi földben megtermett a rozs, a zab, a kender, a krumpli. A búzafélék nem hoztak jó termést, a kukorica beérése a korai fagyok miatt bizonytalan volt. Mindenért kétszeresen meg kellett dolgozni. Akik eljártak innen szezonmunkára aratni a Maros mentére, csak csodálkoztak, hogy ott olyan zsíros, fekete a föld, hogy meg lehetne trágyázni vele a parajdit. Ettől a rendtartó, nehéz, de mégis szabad életformától fosztotta meg a gazdatársadalmat az erőszakos kollektivizálás 1962-ben. A központi tervekben állítólag nem szerepelt Parajd kollektivizálása, éppen a természeti adottságai miatt, de néhány túlbuzgó helyi „elvtárs” kikényszerítette. Jól emlékszem arra a napra, amikor a pajtából utoljára vezettük végig ezen az udvaron két kedves lovunkat, Mancit és fiát, Bandit, akikkel szinte barátok voltunk, minden szavamat értették és én is a nyihogásukat, nyerítésüket, mozdulatukat. Akkor láttam őszülő édesapámat életében sírni. A kollektívben nem öntudatos, gazdaszellemű földművesekre, fogatosokra volt szükség, hanem létalapjuktól megfosztott szolgákra. Az apám nemzedéke ebbe a társadalmi földrengés okozta traumába lassan belepusztult, és belepusztult ebbe a rendtartó székely falu is.
*
Most éppen a Küküllő hídján állunk. Nekem is vannak parajdi emlékeim, gyermekkoromban én is fürödtem a vizében. Valamilyen malomkerékre is emlékszem, az errefelé lehetett?
Igen, pontosan itt volt az egyik, a Sükösd féle vízimalom, a Malomárok tövében. Tényleg óriási kereket hajtott a rázúduló víz. Én itt nőttem fel a Sükösd malom mellett, pajtásaim voltak a Sükösd fiúk, lestem, hogyan forog a kerék, - ez adta később a sóvidéki népszokás könyvem – Forog az esztendő kereke - címének ötletét. Szabad járásunk volt a malom udvarán, beleszagolhattunk a lisztfelhőbe, de otthonról is hallottuk a víz zúgását és a gépek zakatolását. Fentebb volt a Demeter malom, oda is sokszor vittünk őrölni valót. Meg kell adni, a parajdiak nagyon okosan és jól szervezetten kihasználták a Küküllő vizének energiáját, számtalan fúrészmalmot, gátert és lisztőrlő malmot működtettek vele. Zsögöd alsó felében az említett Malomárokba terelték gáttal a sebes patak vizének egy részét, faluhosszán négy-öt malom kerekét is hajtotta, amikor kellett. Nemcsak lisztet őröltek a malmokban, volt posztóványoló és dürückölő is.
Dürückölő, az micsoda ?
Ismertebb nevén ványoló vagy kallómalom. Lenyírtuk a juhok gyapjúját, édesanyámék fonallá fonták, posztóvá szőtték, amiből a ruhafélék készültek, vagy cserge, pokróc. De ez a posztó nem volt elég sűrű és kemény, üttetni, ványolni, dürückölni vagyis sűríteni, tömöríteni kellett egy nagy kádban. Ez vízzel és a vízben mozgatott botok ütésével történt, ezt végezte a dürückölő. Ha sokáig történt a művelet, akkor „egészben üttetett” lett a kiváló harisnyaposztó, ha kevesebb ideig, akkor, „félig üttetett” a szövet, az már gyengébb. Akkorjában emberre is mondtak effélét:„az olyan félig üttetett”. Incze Mihály malmának olajütője is volt, hidegen sajtolták napraforgóból, tökmagból az olajat, s nekünk, bámészkodó gyermekeknek adtak a maradékból, a napraforgó pogácsából, az legalább annyira jól esett, mint a mai gyermekeknek a legfinomabb csokoládé.
A Küküllő gyermekkoromban térdig ért, magam is többször megmártóztam benne. Eldugtuk kövekkel, lett egy gátféle, felgyűlt a víz, lehetett fürödni. Ezt úgy hívták, ha jól emlékszem, hogy „.duga”?
Igen, a híd mindkét oldalán szoktunk dugát építeni kisebb-nagyobb vízi kövekből, azt nagyon szerettem. Nyári melegben tele volt gyermekkel a Küküllő, s ha éppen akadt időm, én is „megferedtem”. Úszni nem lehetett még a dugában sem megtanulni, csak kézzel-lábbal mászkálni, de az is jó volt.
Most elég sok szemetet látok benne…Ma már azért nem mártózna meg a Küküllőben…
Én biza megmártóznék, most nyárelőben nem jéghideg, még nosztalgiából is, de azért lehet, hogy meggondolnám… Szemetes, az igaz, jobban kellene vigyázni a Küköllőnkre. Gyermekkoromban a vizét hordtuk csebrekben az állatoknak és vedrekben a konyhára, azt itta a falu népe. Később, ahogy megjelentek az ipari létesítmények és a bárányhízlalda, sokkal nagyobb lett a szennyezés. Aztán felépült a vízmű, bevezették a Küküllő falun felüli szakaszából a tisztított ivóvizet.
Parajdon még nincsenek zöldek ?
Nem tudok arról, hogy lenne ilyen mozgalom, de vannak civil szerveződések. Ilyen például a Halit Öko Klub, amely főleg pedagógusokat és diákokat tömörít Serényi Éva és János tanár házaspár vezetésével, akik tudatosan nevelnek a környezetvédelemre, szemétgyűjtési akciókat, komposztálási tanfolyamokat szerveznek, felhívják a figyelmet a természeti, ökológiai értékekre. Mert van belőlük bőven.
Ezek közül melyiket tartja legfontosabbnak?
A parajdi sós levegőt. Ezt magamon is tapasztalom. Ha jelenlegi lakóhelyemről, Marosvásárhelyről hazajövök, bármilyen légúti vagy hüléses nehézséggel küszködöm, itthon egy-két nap alatt, vagy még hamarabb elmúlik. Hogy ennek nemcsak levegőbeli oka van-e számomra, hanem lelki-otthonossági is, azt nem firtatom. Az viszont tény, hogy Parajd a sós levegőjével, a bányabeli asztmás kezeléssel és sós fürdőjével vált a tömeggyógyítás és gyógyturizmus egyik ismert központjává, mondhatom, az egész világon.
*
További stációhoz értünk Barabás László főiskolai tanár úrral, néprajzkutatóval. Itt állunk Parajd központjában, a parkbeli világháborús emlékmű, a kultúrház és az iskola háromszögében. Nézzük az iskola bejáratánál a szép festett székely kaput. Úgy tudom, hogy a székely kapukat nem szokták festeni…
Hagyományosan, régebb nem szokták, újabb időben viszont festik, ez vidékenként változik. Székelyudvarhely környékén is festik, és ezt a kaput két Székelyudvarhely környéki tanárunk faragta, festette, éppen akkor, amikor a parajdi iskolába jártam. A maga nemében különlegesség, valóságos értelmiségi példamutatás. Ezt a kaput akkor viszont csak a tanárok és a vendégek használhatták. Őrzője is volt, az igazgató Rexi nevű mérges kutyája.
Az eredeti székely kapuban egybe volt építve a személybejáró és közvetlenül mellette a szekérbejáró...
Igen, és a szerkezetet három, nálunk „kapuzábénak” nevezett oszlop, kapufélfa fogta egybe illetve tartotta. Ez itt csak személybejáró, gyalogkapu. Az itteni székely kapuk különben sem voltak olyan magasak, mint Székelyudvarhely környékén, Kászonban vagy Háromszéken, úgy is hívták, hogy kicsi székely kapu, ilyen volt a legtöbb ház előtt, nálunk is.
Ebben az épületben járt iskolába?
Az első osztályt kissé odébb, a régi katolikus iskola termében kezdtük Kis Eszter tanító nénivel, elég sokan, de ahogy teltek az évek és változott az osztálytermünk, egyre apadtunk. Mire ide a „csengős iskolába” és ötödik- hatodikba értünk, naponta két lánnyal számolhattunk, Mezei Margittal és Fülöp Jolánnal, fiúkul vagy tizenkettő-tizenhárommal, a többiek kimaradtak, munkára fogták őket vagy eltávoztak a faluból. Én is azok közé tartoztam, akik leginkább télen jártak iskolába, ősszel és tavasszal ki-kimaradoztam a sürgős mezei munkák idején. A gazdaember gyermeke, pláné, ha sok van belőle, nemcsak „száj” a háznál, hanem „kéz” is, hamar beleszoktattak mindenféle otthoni és mezei dologba. Szántáskor a lovakat kellett vezetni a barázdában, fűsarjadás után a juhokkal járni vagy az esztenára menni, később kapálni, szénarendet rázni, lovakat legeltetni, ősszel a szénahordásban, kukorica és krumpli betakarításában segíteni. Nagyon szerettem minden mezei munkát és az állatokat is, sokáig nem éreztem hátrányát, hogy nem járok rendesen iskolába. Ezt azzal pótoltam, hogy amikor csak tehettem, olvastam, bújtam a könyveket.
Mégis, hogyan fordult úgy a tanár úr élete, hogy a kétkezi munkát a tollal váltotta fel, író ember lett, kutató tudós ? Ez azért elég nagy fordulat…
Hatodik osztályos koromban történt, hogy az egyik huzamosabb kimaradás utáni órán Kása Erzsébet tanárnőnk fogalmazást íratott, már nem emlékszem pontosan, hogy miről, talán a békéről. Felolvasta az irományomat és csodálkozva megdicsérte. Utána megkérdezte, hogy mi szeretnék lenni? Egyből rávágtam: „magyar tanár”. És csodák csodája, senki sem kacagott az osztályban. Az olvasmányélményeimmel lassan előnybe kerültem. De nem feledkezhetem meg Bene László kiváló lelkipásztorunkról, áldott emlékű Laci bácsiról, aki a legnehezebb ateista időben is megtartotta a szombati vallásórákat, az istentisztelet után a „vasárnapi iskolát”, bibliai történeteket mesélt, és végigénekeltük az akkori református énekeskönyvet. Mikor látta, hogy sok minden érdekel, bejáratos lehettem a lelkészi irodába és a papilakra, vittem az értesítést a presbitereknek (apám is az volt sokáig) a soron levő tennivalókról, könyveket kértem vagy adott a kezembe.
Ő indította el az értelmiségi pályára…
Feltétlenül. Tanítóim, tanáraim gyakran változtak, változtatta az akkori rendszer, de néhányuk jótékony nevelői munkálkodása nem múlt el nyomtalanul a jobbára tarisznyás, maszatos füzetű iskolás generációnk életében. Itt csak egy példát említek, Deák Jenőt. Mindenfélét tanított, számtant, éneket, kórust vezetett, Kodály feldolgozásait énekeltük, bejártuk a környéket jókedvvel énekelve. De legfőképpen emberségre, becsületre tanított, kezdve a köszönéstől, a kölcsönkéréstől. Érezhettük, hogy velünk van, megerősítette azt, amit legtöbben a családból hoztunk. Később, amikor néhányan nehéz helyzetbe kerültünk az iskolában, kiállt mellettünk.
Ezt hogy kell érteni?
Hosszú történet. Tizennégy évesek, hetedikesek voltunk 1961-ben és állítólag sztrájkot szerveztünk és egyéb „rendszerellenes”dolgot műveltünk. Tény, hogy kamaszodó fiúkként „csapatoztunk”, a falu különböző részein kialakítottunk három játszó társaságot, felszereltük magunkat fakardokkal. Csatákat vívtunk a nagyszüleim görgényaljai Topló kertjében vagy a katolikus temető tetején levő kőkeresztnél. Az Egri csillagok és/vagy a Pál utcai fiúk mintájára történt mindez, legalábbis az én elgondolásom szerint, de ezt némely felnőtt, például az iskola akkori igazgatója, másként értelmezte. És azok is, akik két évvel azelőtt Fülpösi Jenő magyar tanárunkat eltávolították a tanügyből. Alig fél évet taníthatott minket ötödik osztályban. Emlékszem, a rendes irodalom és nyelvtan órákon kívül elkezdte a magyar történelmet tanítani, amiről mi azelőtt vajmi keveset hallottunk az iskolában. Én édesapámtól hallottam először Árpád apánkról, Csaba királyfiról, Szent Istvánról, Kossuth Lajosról, Tisza Istvánról történeteket, a fonóban pedig Petőfi Sándor verseket, háborús élményeket. A még önálló Bolyai egyetemet frissen végzett tanárunk nem sokáig lehetett közöttünk, összeütközésbe került a diktatórikus iskolavezetéssel, „ideológiailag helytelen” nyelvtani példamondatok és a politikai agitációs jelszavak megváltoztatásának ürügyén alkalmatlannak minősítették a tanárságra és a szocializmus építésére. Utána letartóztatták, hosszú börtönévekkel sújtották. Szabadulásakor sem kapta vissza tanári státusát, munkásként dolgozott, egész pályáját, életét derékba törte az akkori hatalom.
Hogyan kapcsolódik az ő sorsa a kamaszgyerekek csapatozásához ?
Fülpösi Jenőnek a tanügyből való eltávolítására 1959 márciusában került sor, az 1956-os magyarországi forradalom utáni romániai bosszúhadjárat idején, és ez a „szocializmus végső győzelméért” még eltartott jónéhány évig. Folyt az erőszakos kollektivizálás, a tanítókat, tanárokat arra kényszerítették a „kiküldöttek” és a hatalom helyi kiszolgálói, hogy meggyőző munkát végezzenek az előlük is menekülő gazdaemberek között. Kamaszi csapatozásunkkal belekeveredtünk ebbe a forrongó világba. Nem volt kétséges, hogy kiknek az oldalán. Ennek az egyik mozzanata a már említett iskolai sztrájk 1961 tavaszán. Úgy adódott, hogy a hatodik osztályosok közül többen nem válaszoltak a tanárnő kérdéseire a kommunistákat dicsérő versről, és aki mégis, a szünetben nagy pofot kapott az egyik csapat tagjától. A szálak hozzám vezettek, a „harisnyások” csapat hetedikes vezetőjéhez, bár a pofozó fiú nem tartozott közénk, és a testi sértést, az efféle ütést különben is tiltotta a becsületbeli törvényünk. Az igazgató szünetben azonnal bezáratott a saját irodájába, nehogy tovább szervezzem a”sztrájkot”, bár nem emlékszem, hogy konkrétan erre biztattam volna a résztvevőket. Este engedtek haza, édesanyám felügyeletével. Verést nem kaptam otthon, de jól kifaggattak. Másnap újból hívatták a ”főkolomposok” szüleit, összeült az iskolai vészbíróság, hogy az „államellenes ügyet” megtárgyalja. Édesanyám sokgyermekes, értelmes asszonyként számon kérte tőlük, hogy a „csintalan kölykek” játékából miért kerítenek ilyen nagy ügyet. Szegény, ő sem tudhatta, hogy nem volt minden gyermekjáték, ahogy mi sem voltunk már éppen gyermekek. Serényi János barátommal levettük az iskolai folyosó faliújságjáról a gyengének, hamisnak vélt cikket, másikat írtunk és tettünk helyébe, a címére most is emlékszem: „Az igazi Petőfi”. Ezt Deák Jenő tanárunk vette észre, gyorsan eltűntette, de nem futott elárulni, mint ahogy Fülpösivel megtették közvetlen kollégái. Elővett és szájjal rettenetesen összeszidott minket, a szemében viszont azt láttam, olvastam, hogy: „igazatok van, fiúk”. Az ő mellettünk való kiállása és bizonyára másoké is a tanáraink közül, vezetett oda, hogy nem jutottunk a Fülpösi Jenő sorsára. Megúsztuk azzal, hogy hármunkat, Serényi János hetedikes osztálytársamat, Maruzsán Zoltán hatodikost és engem három napra „kicsaptak” a parajdi iskolából. Ilyen azelőtt és talán azután sem fordult elő az iskola történetében, és azt sem tudom, hogy valamilyen iratban fel van-e jegyezve. Húsz évvel később felkerestem székelykeresztúri városszéli otthonában Jenő bácsit és hálásan megszorítottam öreg kezét. A sors iróniája vagy éppen jóvátétele, hogy Serényi János barátomból tanár lett, hosszú ideig a szomszédos Alsósófalván tanított és vezette az iskolát, majd Parajdon is igazgató, abban az iskolában, ahonnan egykor kicsapatott.
Ön pedig ismert néprajzkutató, főiskolai tanár, több mint tíz éve a marosvásárhelyi Kántortanító-Képző igazgatója a Károli Gáspár Református Egyetem keretében. Innen nézve, mintha megedzette volna az a kicsapás…
Valóban, gyorsan felnőtté kellett válnom, különben is olyan időket éltünk. Én hamarosan egészen más világba kerültem. Rozália nővérem elvégezte a Bolyai egyetemet, matematika tanárnő lett Bihar megyében, Érmihályfalván, ott alapított családot. Édesanyám rábízott, hogy vigyen el az ottani középiskolába, itthon őket most térítik a kollektívbe, segítse nagycsaládunkat megélhetési gondjaiban, és vegyen egy kicsit a szárnyai alá. Egy évig távol éltem szülőfalumtól és ez jó iskola volt minden szempontból. Kamaszi lázadozásom átalakult, most már az „És mégis mozog a föld” Jenői Kálmánja lett a példaképem Jókai regényéből. Középiskolai tanulmányaimat a közeli Szovátán fejeztem be, de naponta Parajdról jártam egy rossz kerékpárral, a kolozsvári egyetem megkezdéséig folyamatosan itthon éltem. Részt vettem minden családi munkában, kapáltam, kaszáltam és legénykedtem falusfeleim között.
*
Barabás László bölcsőhelyének, Parajdnak egy újabb pontjára vezetett. Egy magaslaton ülünk, és a lábunk alatt terül el a falu. Gyönyörű látvány, minden oldalról hegyek veszik körül. Mekkora is, hány lakosa van?
Parajd községközpont, közigazgatásilag hozzátartozik Alsósófalva, Felsősófalva és Békástanya , összesen nyolcezer körüli a lélekszám. Parajdot Orbán Balázs már a 19. század közepén „csinos székely falunak” látta, leírja, hogy van itt postaállomás, gyógyszertár, gyufagyár, fekvése és természeti kincsei, sóaknái által arra hivatott, hogy e vidék városává nője ki magát. A Sóvidék nevet már vagy háromszáz éve használja a szakirodalom és lassan átvette a közbeszéd is.
A sóhegy az a lapos, itt előttünk?
Igen, de a sóhegyünk nem hegy, inkább kenyér alakú domb. Ezért Sóhát a neve vagy parajdiasan Sóháttya. Felszíni repedéseiben több sós forrás fakadt, gyermekkoromban ezekből hordtuk a sós vizet a szalonna tartósításához és az állatoknak is. Belvilágában pedig annyi só van a geológusok felmérései alapján, hogy elég lenne a Föld lakosságának vagy negyven-ötven esztendeig. Bányásszák is már állítólag a római légiók ittléte óta. A középkorban külszíni fejtés folyt, a 18. században földalatti bányát nyitottak és azóta sokféle változatban és modernizálással folyamatos a parajdi sóbányászat. A felhagyott Dózsa György bánya légterében a hetvenes években elkezdődött a légúti betegségek kezelése, az asztmás betegek gyógyítása. Itt nem feledkezhetem meg dr. Veress Árpád parajdi körorvosról, aki feltárta ezt a lehetőséget és lelkesen beszélt kísérleteiről, ha fel-felkerestem, és Telegdy Károly akkori bányaigazgatóról, akinek mindenkihez volt egy jó szava és kezdettől támogatta bánya gyógyászati értékesítését. Fellendült a gyógyturizmus, kiépült az óriási hátországa, és ez átalakította a parajdiak életmódját, mentalitását. Most már legtöbben, a község vezetői is, a turizmusban látják Parajd és a környék jövőjét.
A gyógykezelés tulajdonképpen a sós levegő inhalálása, lemegyünk a sóbányába és belélegezzük a levegőjét…
Igen, ennek kialakult rendje, ideje, programja van, sokféle szabadidős tevékenységgel együtt. Az egykori sóvágók és fuvarosok bizonyára elcsodálkoznának mindezeken, a bányabeli népségen és hogy még istentiszteleti hely, kápolna is van a föld alatt. Ők a sót fejtették és hordták szerte Székelyföldön és Szászföldön, végig a Maros mentére, most ennél sokkal nagyobb, fél országnyi vagy fél kontinensnyi területről jönnek ide sós levegőt lélegzeni, gyógyulni a népek. Igaz, a parajdi, sófalvi és a környékbeli sóvágók kettős életet éltek, valójában nem lettek ipari munkások, a bányában is dolgoztak, de inkább erdöltek, a földet műveltek, állatokat tartottak, hogy megéljenek.
Az ilyen sziklás helyeket is megművelték, mint amilyenen itt ülünk ? Nem lehetett könnyű munka…
Igen, ezeket a sziklás, köves földeket is nagy nehezen felszántották, mint amilyenek szélén ülünk itt, a Kopac hegy oldalában, őseink még ezeket is igyekeztek megművelni. Nagyapám például ezen a meredek oldalon gyümölcsös kertet létesített, beültette, almafával, körtefával, meggy- és cseresznyefával. A közepébe kövekből, gerendákból egy kis kulipintyót is felhúzott, s onnan, a Barabás – kertből láthatta az egész falut, ez volt az öregkori öröme. Én még értem e gyümölcsöskert hervadó idejét, kertpásztori, gyümölcspásztori feladatot kellett ellátnom. Nyáron szénával dolgoztunk családostól, az én feladatom volt érés idején a verebek elijesztése is a rozstáblából, hogy ne dézsmálják a termést.
Felelősségteljes feladat mindenik. Komolyan is vette, gondolom.
Nagyon komolyan vettem, éreztem a súlyát és szerettem is. Szerettem a jóféle batul almát, a pónyikot, a finom meggyet és a somot különösen. Minden nap kijártam kertnézőbe, néha a gyermekpajtásaimmal, és nemcsak az én tarisznyám telt, megrakhatták ők is a zsebeiket. Bátyámtól meg is kaptam a szidást, amikor egyszer rajtakapott, hogy többen őrizzük a kertet. Pásztorságom azzal fejeződött be, hogy amikor 1962 nyarán hazajöttem Érmihályfalváról és újból kimentem kedves gyümölcsfáim közé, megjelent a közeli utcából Dénes bá, akiről azt mondták, hogy az egyik nagyhatalmú kollektívszervező. Ahogy meglátott, kiabálni kezdett. „Ez már nem a tiétek, hanem a kollektívé, vedd tudomásul, és mars kifelé !”. Már több mint negyven éve, de máig fájó emlék. Azóta a kert elvadult, bebokrosodott, visszavette az őstermészet, mint annyi más addig megművelt földet Parajd határában.
Nézzünk körül egy kicsit a láthatáron, hegyeken, dombokon…
Szemben velünk nyugatra a láthatáron Malomhegy, fenyőerdővel borítva, kőhajításnyira a Görgényalja utcától, a házunktól. Meredek oldalán százszor is felkapaszkodtam, így rövidítettem gyalogösvényen a kerülő utat mezei munkába menet, diákkoromban olvasni is oda húzódtam vagy csak elüldögéltem a Bölcsőskő kiálló öblös szikláján, falunézőben. Vagy temető nézőben, mert az aljában a temető és Mogyoró pataka, köztük füves rét, tavaszi legeltetésre és gyermekjátékra való. A rét végében piros cserepes csűrök, tornácos házak, gazdasági épületek, szénakazlak. Láthattam, hogy ki milyen gazda. Szemre vehettem innen a református temetőt, a családi sírhelyünket, ahol most már minden előző nemzetségem pihen. A közeli szántóföldünkre menet be-bepillantottam a szomszédos, zárt sírkertbe is, böngésztem az ismerős sírköveket és a furcsa feliratokat. Az egyik azt tudatta, hogy az elhunyt Parajdon született és Auschwitzban érte a halál. „ Az a zsidó temető, elég sokan éltek Parajdon, külön temetőjük van” – világosított fel apám. Külön temetőjük van a katolikusoknak is nem messze, a keleti szemhatáron, Bagoly-hegy oldalán, Kápolna dombján. Azt gyermekként nem ismertem közelebbről, csak szánkóztunk egyet-egyet a havas útjain. Amikor csapatozni kezdtünk, a temetőn kívüli kopasz gerinccsúcs lett az egyik várunk és a rajta levő nagy kőkereszt a legfontosabb bástyánk, többször vívtunk körülötte. Akkor úgy mesélték, hogy az 1919-es sóvidéki lázadás végső aktusa, a valóságos kivégzés is itt, a kőkeresztnél történt.
Miféle sóvidéki lázadás és kivégzés ?
Erről sem a történelemkönyvekben olvastam, hanem apám elbeszéléséből hallottam, ő akkor kilenc éves gyermek volt. Az első világháború befejeződése után, de még a trianoni békediktátum véglegesítése előtt a székelység nem tudott belenyugodni a berendezkedő román főhatalmi struktúrákba, az impériumváltásba. A nyárádmenti és sóvidéki székelyek azt hitték, hogy ezen lehet helyileg változtatni. Lázadás kezdődött 1919 tavaszán és tartott néhány napig, lefegyverezték a csendőröket, lövések dördültek, tervek születtek, de aztán jött a haddelhadd! A román katonaság megszállta Parajdot, és apám tudomása szerint Laár Ferenc lelkipásztor könyörgésén múlott, aki jól tudott románul, hogy nem ágyúzták rommá a falut. De a bosszú nem maradt el, az akkori egyházi gondnok és két másik parajdi is áldozatául esett, többen elmenekültek a kivégzés elöl, sokakat elhurcoltak. A főbűnösnek tartott sóváradi Farkas Dénest nyilvános, megfélemlítő kivégzéssel lőtték agyon a katolikus temetőben, odahajtották a falu népét. Sírjele, a kőkeresztnél kissé bennebb, ma is őrzi emlékét, bár a földi maradványait a szülei később hazavitték Sóváradra.
Nem messze ettől a sírjeltől felkereshető egy másik nyughely is. Itt pihennek Nagybaczoni Nagy Vilmos szülei, akik a parajdi bánya alkalmazottai voltak 1884-ben, fiúk születésekor. A Parajdon született Nagybaczoni katonai pályára lépett, két világháborúban becsületes magyar katonatisztként vezérezredesi rangig emelkedett, a székely lófő ivadék nehéz időben a honvédelmi miniszterségig. Tudott lemondani és elvei mellett kitartani, meghurcoltatást elviselni, de amiért igazán emlékezetében tarthatja minden parajdi és a világ minden táján élő magyar és nem magyar, az, hogy „ember maradt az embertelenségben”.
A Bagoly hegyen túl hamar elérnénk a felsősófavi határig és a régi Só útjáig, ami már alig látszik, de azon hordták évszázadokon át a sóvidékiek és a gyergyóiak a székely sót. Kissé jobbra fordítva a tekintetünket, megállapodhatnánk a Firtos hegyen, s alatta Atyha színkatolikus faluban, onnan ugorva egyet, a Málnász tetőn, s a Kerekerdőn, lentebb egy tornyon és háztetőkön. Alsósófalva az, szívemhez közel álló szomszédfalunk. Jódolgú, jókedvű székelyek lakják, egykor úgy csúfolták őket, hogy „harmatverők”, de ez becsületükre váljék, mert ők keltek legkorábban, zörgött a szekerük hajnalban, ők verték le kaszájukkal, kapájukkal a mezei harmatot. Pontosan szemben az a széles, erdős, magaslat vagy fennsík a Harom. Tetején végigjárva, bepillanthatnánk az előbbi falvak mellett még Korondra, Szovátára, Sóváradra, végig a Kis-Küküllő mentére és Küsmöd, Etéd vidékére. De ne szaladjunk messze, a Harom patakán kígyózó erdei úton-ösvényen leghamarabb Siklódra jutnánk, azt az utat én is sokszor megjártam. A siklódiakat vackorosoknak, cseresznyéseknek mondták, ők hozták a parajdi hetipiacra és a gyergyói vásárokba a gyümölcsféléket. Szerte Erdélybe pedig a bükkfából készült szövőszékeket, osztovátákat, ezeknek és még sok mindennek ők voltak a legkiválóbb mesterei.
*
Térjünk vissza a közelebbi látnivalókhoz. Innen, a Kopac hegyről, ha választani kellene, min állna meg először a tekintete?
A falubeli épületek közül, ha választani kellene, kettőn. Mindkettő jó magas, kiemelkedik, és mindkettőhöz sokban kötődöm. A magasabbik, a csillagos, kakasos, gömbös tornyú református templom. Ennek az úrasztalánál keresztelt meg Bene László tiszteletes úr, akárcsak hat testvéremet, és ő tette fejemre a kezét áldásként konfirmáláskor. Harangjának hívó szava szabta meg gyermek- és ifjúkorom életmódját, a hétköznapok és ünnepek rendjét. Vasárnap, mire megkondult az első harangszó, mindenféle hétköznapi munkával végeztünk, második harangszóra indultunk, hogy a templom kapuja előtt gyülekezzünk. Apám hosszú ideig a gyülekezet presbitere és a dalárdában énekelt, édesanyám még idős korában is verset mondott az Úr asztala előtt, ünnepi székely ruhájában. Az istentiszteleten rendszerint azzal kezdtük az énekek sorát, hogy „Im bejöttünk nagy örömben,/ Felséges Isten/, A te szentidnek gyülekezetébe, /A te templomodba,/ Felséges Atya Isten” és azzal végeztük, hogy „Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt,/ Bátran, bátran! Segedelme győzedelmet ad./ Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér,/ Zengjen ajkunk, hozzád esdünk győzedelemért”.
Konfirmálás előtti vallásórás gyermekekként az első padokban volt a megszokott helyünk, a jobb oldali padsorban a fiúk, baloldalon a leánykák.
Konfirmálás után felkerültünk a karzatra, a legények padjaiba. Igyekeztem Szakáts Iván kántor úr közelében ülni, hogy lássam, hogyan játszik az orgonán. A karzat első padjából jól szemügyre lehetett venni a teljes gyülekezetet, a falu népének mintegy két harmadát, elöl jobb oldalon a legidősebb, szürke fejű férfiak, baloldalon a fejkendős asszonyok, sorrendben hátrább a fiatalabbak, a karzat alatt a fiatal házasok helye. Ezt a sorrendet úrvacsorázáskor vagy kimenetelkor is szigorúan betartották.
A templom mennyezeti ívének feliratából azt is megtudhattam, hogy mikor épült a templom: 179o, és azt is, hogy mikor „újittatott”: 1882 és 1929. Az első dátumhoz annyit fűznék hozzá, hogy II. József császár türelmi rendelete után 1790-ben már lehetett protestáns templomokat építeni hivatalosan és a parajdiak éltek ezzel a lehetőséggel, másrészt már azelőtt is volt templomuk vagy kápolnájuk, amit a megnövekedett gyülekezet átalakított, megnagyobbított. Ez időben épült a római katolikusok temploma is. Az 1929-es dátum valóban nagy belső átalakulást jelez, ekkor került mai helyére a szószék, kicserélték a teljes bútorzatot és megszüntették a székvitákat. A másik épület a művelődési ház, akkoriban „Petőfi Sándor Kultúrotthon”. Az 1930-as években épült a közbirtokosság alapjaiból, a templommal átellenben, a piactér szélére. Elég hosszú ideig, amint mondják, de végül összefogással kitettek magukért, s akkora kultúrpalotát rittyentettek, hogy nem volt párja akkor Udvarhely vármegyében. Szerettem oda is járni, minden zegét-zúgát ismertem. Kezdtem a könyvtárral, aztán hívott a moziterem, sok jó magyar filmet is vetített „mozis Zoli bácsi”, majd bebocsátást nyertem a nagy színpados terembe, az előadások, színdarabos bálok helyére. Egy esztendő során sokféle bál volt, amire minket, suhancokat is beengedtek, a regruta báltól a szüreti bálig. Nem egyszer verekedésbe torkollott a bál, legényvirtus miatt, hogy milyen nótát húzzon Didi Sándor cigánybandája. Parajd régebbi művelődési életéről is sok jót hallottam, volt kaszinója, „polgári társalgó köre”, dalárdája, fúvószenekara, amelynek nagyapám is tagja volt, megtaláltam kürtjét a padláson. Áprily Lajos (1887-1967), az egyetemes magyar költészet jeles alkotója Parajdon töltötte gyermekkorának tíz esztendejét, gyermekpajtásaitól és a falubeliektől a színjátszók próbáin szívta magába a székely-magyar nyelv ízeit, brassói származású szász családjában többnyire németül folyt a szó. Hogy magam is székelyesen beszélek, erre először akkor kellett rádöbbennem, amikor Érmihályfalván egyből kacagni való beszédű „góbé ”lettem, később az egyetemen a hangtan tanárunk az én kiejtésemmel bizonyította a székely nyelvjárási hangok meglétét.
Ezeket a hangokat nemcsak a családban, a szomszédságban és a mezőn, hanem a templom és a kultúrház előtti piactéren is lehetett hallani. Itt volt a csütörtöki hetipiac és négy kirakóvásár egy esztendőben. Tele volt árusokkal, sokféle népekkel. Nekünk, gyermekeknek dolgunk is akadt, nemcsak a hallgatózás és a bámészkodás. Korondi cserépkorsókban friss, hideg vízzel jártuk a vásárt, hogy az aprópénzből „vásárfiát”, nyalogatós cukorkát és egyéb ritka csecsebecsét vehessünk. Nagyobb koromban már bevettek a „lupujpintások” közé is. Nem volt olyan kirakóvásár, hogy meg ne jelent volna a körhinta, a ringlispil, nálunk lupujhinta a neve. Falovak és kocsik futottak körbe-körbe, de nem maguktól, hajtani kellett a „lovakat”, négyen-öten a tetőtérben húztuk, toltuk, forgattuk a középgerenda rúdjait, míg jól nekilendültek a lovaink. Amellett, hogy mi is hintáztunk, ez már jobb kereset volt és a gazdától is tanultunk néhány román szót, mondatot. Ami a bámészkodást és a hallgatózást illeti, volt rá alkalom bőven a templom előtti téren, mert itt fordultak meg a lakodalmas szekerek, feldíszített lovakkal, vidám, borkínáló, kalácsszóró násznépekkel. Engedték, hogy közel menjünk, és induláskor felüljünk a szekér kiálló hátsó rúdjára, sokszor így szekereztem, lakodalmaztam. És innen indultak a temetések is, a közeli cinteremből hozták ki a koporsót, istentisztelet után. Szakáts Iván kántor úr átható, mély hangjának vezérletével kísértünk minden távozót utolsó falubeli útján. A temetési menetben diktálta az ének következő két-két sorát: „Jövel, jövel én Krisztusom,/Ne hagyj utolsó órámon”.
*
Tanár úr néprajzosként igen alaposan ismeri a falu és a környék népszokásait. Úgy tudom, hogy ezek között a népszokások között van olyan is, amelyik ha nem is csak Parajdon, de nagyon szűk körzetben él. Anyukám mesélt nekem a hesspávázásról, amit máshol nem nagyon űznek.
Sóvidék települései nemcsak sóban, agyagban, fűben-fában, jó levegőben, hanem népszokások tekintetében is gazdagok. Volt itt karácsonyi betlehemezés, óesztendő temetés, újévköszöntés, farsangi fonójátékok és maszkurázás, farsangtemetés, húsvéti határkerülés, hajnalozás és zöldágazás, sokféle kaláka és táncalkalom, hogy csak néhányat említsek. A hesspávázás pünkösdi énekes, felvonulós köszöntő népszokás . Száz évvel ezelőtt Parajdon a serdült fiatalok járták, napjainkban a gyermekek szokása. Összetársulnak hatan-nyolcan-tízen leánykák, szépen felöltöznek, mostanában székely ruhába, egyikük a királyné, a többiek a zászlósok vagy ludak, van egy fiú is, ő a király. Alsósófalván a lakodalom szereplőinek mintájára koszorúsleány vagy kisnyoszolyó is szerepelhet. Felsorakoznak kettesével, elöl a király, királyné, énekelve végigjárják az utcákat és köszöntik a falu népét pünkösd első és másod napján délelőtt. Minden házból kigyülnek meghallgatni és aprópénzzel jutalmazzák őket. Az énekfüzér úgy kezdődik, hogy „Hess páva, hess páva,/Királyné pávája”, és annyira ide kapcsolódott, hogy így lett a játékos szokás neve Parajdon és Alsósófalván „hesspávázás”. Régebben „királynézás”, az idősek így ismerték, Siklódon máig ez a neve. Igaz, ott nem a „hesspávát” énekelték a hetvenes években kezdődő gyűjtésem idején sem és a szokás rendje is némileg eltérő. Több király és királyné lehettett egy-egy csapatban és a felnőttek „ellophatták” királynékat, a kis királyoknak kellett őket kiszabadítaniuk. Miután végigjárták a falut, kimentek a határra, forrás mellé telepedtek, virágot szedtek, játszottak. Estefelé hazamentek, egy nagy csűrben a szülők étellel-itallal fogadták őket és megtartották a „kicsidek táncát”, itt tanultak meg a fiatalok táncolni. Két változatról beszélhetünk tehát, az egyik a parajdi-sófalvi hesspávázás, a másik a siklódi királynézás, de mindkettő a magyar és az európai pünkösdi király-és királynőválasztás szokáskörébe tartozik. Azért gondolhatták sokan, hogy ezek kimondottan parajdi vagy sófalvi népszokások, mert csak ezeket ismerték, a siklódit már nem, a néprajzi szakirodalom pedig az énekeken kívül nem tanulmányozta e szokások életét. Felnőtt fejjel kezdtem az élő, kedvelt pünkösdi szokásjáték kutatásába és végeztem gyűjtést mindhárom faluban, de kiderült, hogy ötven évvel ezelőtt Felsősófalván, száz évvel ezelőtt Szovátán is járták. Sőt, kiterjesztve a gyűjtést a szomszédos vidékekre, a Bucsin - tetőn túlra, Gyergyóalfaluban és Borzonton is dokumentálhattam az ottani „királynéültetés” vagy „kicsi királynézás” pünkösdi szokását. Továbbmenve, a gyér szakirodalmi adatokból kiderült, hogy a székelységben és Erdélyben többfelé élt a pünkösdi királynézás, „királynéasszony ültetés” szokása, amit rendszerint tiltottak az egyházi és más hatóságok, akárcsak a többi Kárpát-medencei magyar néprajzi vidéken. Korunkra legtöbb helyen spontán formájában megszűnt.
Szülővidékemen nem ez történt, itt néhány ritka esettől eltekintve rokonszenvvel fogadták, éltették, támogatták, sőt alakították az idők során. Az 1950 -1980-as években viszont itt is tiltották, visszaszorították, Siklódon a „királynék” és a „királyok” fogytával néhány évig szünetelt, az ezredfordulón viszont felújították, hazajönnek az elszármazott családok és gyermekeik Székelykeresztúrról, Székelyudvarhelyről és otthon királynéznak. Parajdon és Alsósófalván a szokás napjainkban valóságos reneszánszát éli, óvodás gyermekektől szinte kamaszkorúakig járnak, osztályonként, baráti körökként alakulnak a hesspávázó menetek. Az énekük viszont nem változott, most is lelkesen fújják akárhányszor, bírják hanggal, míg végigjárják a falut.
A hesspávázók éneke párválasztó népdalok füzére, s ez a szokás egykori párválasztó funkciójára utal. Ugyanarra a dallamra éneklik a „Hess páva, hess páva”, majd a” Ludaim, ludaim”, végül „A pünkösdi rózsa kihajlott azt útra” kezdetű párosító éneket. Ezeket az önálló dalokat a hesspávázás népszokása fogja össze és élteti napjainkig, mert más alkalommal nem éneklik őket: szokásköltészetté váltak. Örömmel fedeztem fel a szakirodalomban azt is, hogy a hesspávázás során elhangzó népdalokat a Sóvidékkel határos néprajzi vidékeken olyan jeles népzenekutatók jegyezték le a 20. század elején, mint Vikár Béla és Kodály Zoltán. Bartók Bélának pedig annyira megtetszett ez a „pávanóta”, hogy kétszer is feldolgozta, először a „Gyermekeknek” sorozat egyik zongoradarabjában, később a” 44 duó két hegedűre” sorozatban a „Mese/Dal” címet viseli. Mindkettőt sokszor játsszák és Bartóknak köszönhetően a parajdi és sófalvi hesspávázók éneke, dallama beáramlott a magyar és az egyetemes zenekultúra és műveltség vérkeringésébe. De fordítva is így van. Ha meghallom, elindul bennem valami, és mindjárt otthon érzem magam, pünkösdi időben.
***
Az összeállítás fényképeit az archív fotók és Elekes János képeit kivéve a készítés évének feltüntetésével Barabás László készítette .
Comments